Az őszi nap még melegen simogatta a Bukovszki birtok fáit, amikor megérkeztünk Kecskemét határában. A levelek arany-, rozsdabarna és mélyvörös árnyalatokban játszottak, mintha direkt nekünk öltöztek volna ünneplőbe. Én a fényképezőgéppel a kezemben figyeltem, ahogy a pár lassan egymásra hangolódik – eleinte kissé bátortalanul, majd egyre természetesebben. A birtok csendje teret adott az apró gesztusoknak: egy összefonódó kéznek, egy félmosolynak, egy lopott pillantásnak. Nem kellett sokat instruálnom őket, az ősz maga mesélt helyettem. A fák között átszűrődő fény megrajzolta az arcukat, a lehulló levelek pedig mintha minden kattintásnál pontosan tudták volna, hova kell érkezniük. Ahogy fotóztam, éreztem, hogy nem csak képek születnek, hanem emlékek is. A Bukovszki birtok ezen az őszi délutánon nem csupán helyszín volt, hanem egy történet csendes tanúja – én pedig a fotós, aki megpróbálta megállítani az időt néhány őszinte pillanatra. 🍂📷